Hálás vagyok mindenért – KÖSZÖNET

A köszönetmondás olyan érték, amelyet tanulnunk kell. Sashegy Óvoda

A köszönetmondás olyan érték, amelyet tanulnunk kell. Vajon észrevesszük-e és hálát tudunk-e adni mindazért, amit elértünk, vagy amink van.

Olyan erős-e bennünk a vágy, hogy köszönetet mondjunk, mint amilyen erősen vágytunk valaminek az elérésére vagy megtörténésére.

A karácsonyig hátralévő két hétben próbáljuk végiggondolni, hogy miért lehetünk hálásak és bíztassuk erre gyermekeinket is.

Segítségül álljon itt egy kis részlet Eleanor H. Porter: Az élet játéka c. regényéből.

– Úgy látszik, kisasszonyka, maga a világon mindennek tud örülni – mondta erre Nancy és vidám képe egy pillanatra elborult, mert eszébe jutott, hogyan próbált megbarátkozni a csúf kis padlásszobával a bátor kislány.

Pollyanna csöndesen kuncogott.

– Hát persze, hiszen erre megy a játék!

– Miféle játék?

– Hát… az örömjáték!

– Kisasszony, mit beszél összevissza?

– Nem beszélek összevissza! A papa tanított rá. Egész kicsi korom óta játszom. A nőegyleti hölgyeket is megtanítottam. Azok is játszották, – legalábbis néhányan közülük.

– Én ugyan nem sokat értek a játékokhoz, de azért csak mondja el, Pollyanna kisasszony, miben áll.

Pollyanna nevetett, de kicsit szomorkásan. A szürkületben arcocskája nagyon sápadtnak és keskenynek látszott.

– Akkor kezdődött, amikor a mankók érkeztek a missziós-hordóban…

– Mankók??

– Igen. Tudja, annyira szerettem volna egy babát. Papa kérte is, hogy küldjenek, de amikor megérkezett a hordó, a hölgy visszaírt, hogy nincs benne baba, csak egy pár kis mankó.

Elküldte, hátha valami gyerek mégis hasznát veszi. Akkor kezdtük játszani a játékot.

– No én aztán igazán nem értem, mi játszanivaló van egy pár mankóval! – jelentette ki Nancy kicsit ingerülten.

– Éppen az az érdekes benne. Mindenben kell találni valamit, aminek örülhetünk – magyarázta Pollyanna komolyan. – És mindjárt a mankókon kezdtük.

– Nohát, ezt aztán értse meg, aki akarja! Hogy lehet örülni annak, ha az ember babát kíván és mankót kap helyette?

A kislány vígan ugrált Nancy mellett.

– Dehogy nem, dehogy nem! Bár igaz, hogy az elején én sem értettem – ismerte be. – De papa megmagyarázta.

– Akkor maga pedig magyarázza meg nekem – szólt Nancy kurtán.

– Ó, libuska! Hát annak örültem, hogy nincs szükségem rá! – vágta rá Pollyanna büszkén. – Nagyon egyszerű a játék, ha az ember már belejött!

Nancy kicsit ijedt oldalpillantást vetett a kislányra.

– Hát ez aztán igazán furcsa gondolat!

– Dehogy furcsa! Inkább nagyszerű! – lelkesedett Pollyanna. – Azóta is mindig játszottuk. És mennél nehezebben megy, annál érdekesebb. Igaz, hogy néha nagyonis nehéz – például, amikor a papa elment a jó Istenhez, én pedig itt maradtam a nőegyleti hölgyekkel.

– No meg, ha egy rongyos, üres kis padlásszobában kell laknia! – Tódította meg Nancy.

Pollyanna nagyot sóhajtott.

– Hát igaz. – Ez is nehéz volt, különösen az első pillanatokban. Kicsit árvának éreztem magam! Sehogy sem ment a játék, mert annyira kívántam volna szőnyeget, meg függönyt, meg képeket! Aztán eszembe jutott, milyen csúnyák a szeplőim és ha nincs tükör, legalább nem látom őket, meg az ablakkeretben megláttam az „én” képemet: a kilátást – és akkor már tudtam, minek kell örülnöm! Ha az ember szorgalmasan keresgél valami után, aminek örülhet, el is felejti azt, amit tulajdonképpen kívánt, mint például akkor a babát.