PDF-be nyomtatom

image_pdf

2016_november_nagylelkuseg

Réka gondterhelten beszélget édesanyjával. „Anya, én irigy gyerek voltam kiskoromban?” Az
édesanyja meglepődve kérdezi: „Ez miről jutott az eszedbe? Nem voltár irigy gyerek, nem tudom, ezen sosem gondolkodtam, mi a gond, Rékám?”

„Anya, olyan nehéz Misivel, egyáltalán nem hajlandó semmit megosztani másokkal, sem az öccsével, sem más gyerekekkel, mindent folyton elzár a szekrényébe, s ha véletlenül valaki hozzáér az ágyán felejtett dolgaihoz, akkor ez teljesen kiborítja. A szülinapi zsúrján kapott csokikat sem akarta megosztani a vendég gyerekekkel, úgy kellett elvennem tőle és megkínálni a gyerekeket, erre sírva elfutott és a zsúr hátralevő részében elő sem jött a szobájából. A játszótéren is mindig félrehúzódva játszik, nehogy valaki elkérjen tőle valamit… Mi lesz ebből, anya, nem szeretnénk önző gyereket nevelni…

Vagy még van remény?!

A nagylelkűség fogalma

A nagylelkű ember önzetlenül és szívesen cselekszik mások javára, tisztában van a segítsége értékével és elfogadja, hogy ez erőfeszítéssel jár.

A nagylelkűség olyan erény, amelyet nehéz más személyeknél objektív módon megítélni. Ha például azt halljuk, hogy egy jómódban élő személy egy nagyobb összeget adományozott egy szegényebb rokonának, természetes módon „nagylelkűnek” gondoljuk őt. Egy ilyen gesztus ugyanakkor lehet, hogy nem jár nagy erőfeszítéssel. Nem ismerjük ennek a személynek az indítékait: valóban meglátta-e a rokona szükségleteit, vagy egyszerűen csak a lelkiismeretén akart ezzel könnyíteni. Ugyanaz a cselekedet lehet a nagylelkűség megnyilvánulása, vagy sem, annak függvényében, hogy mennyire hitelesek az indítékaink.

Értékelni mindazt, amink van

A nagylelkűség egyik alapvető kiindulópontja, hogy tudjuk értékelni mindazt, amink van és amit adni tudunk. Minek van nagyobb értéke, egy nagyon drága játéknak vagy két órányi időnek? Fontos, hogy megfelelő szempontok szerint tudjuk értékelni a dolgokat. A gyerekünk boldogsága szempontjából értelemszerűen a vele töltött időnek van a nagyobb értéke.

Ami a tapintható, fizikai dolgainkat – tárgyak, pénz – illeti, meglehet, hogy a feleslegből adunk. Ugyanakkor az sem lehet cél, hogy olyan mértékben adakozzunk anyagilag, illetve időnkkel, amellyel ellehetetlenítjük a saját családunkat.

Egy másik téves magatartás az, amikor azért adunk dolgokat, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket: erre példa az, amikor a családapa elhalmozza játékokkal a gyermekeit, s ezzel váltja ki a velük töltendő időt.

Az egyik legszűkösebb erőforrásunk az időnk. A „szabadidőnkkel való nagyvonalúság” azt jelenti, hogy olyasvalamit ajánlunk fel mások javára, ami a mi számunkra is nagyon értékes: letesszük az újságot, amikor a gyerekünk mondani szeretne valamit, szervezettebben végezzük a dolgainkat, hogy több nyugodt pillanatot tölthessünk házastársunkkal, családunkkal, segítünk a barátainknak. Hajlamosak vagyunk az időt úgy mérni, hogy mi mindent tudnánk ez alatt az időszak alatt elvégezni, milyen eredményeket tudnánk felmutatni, ez lesz az idő értékének a mértékegysége.

A nagylelkűség azonban távolról sem mindig jelenti azt, hogy adni kell. Nem nagylelkű az a személy, aki képtelen elfogadni a felajánlott segítséget, nem teszi lehetővé mások nagylelkűségét az ő irányában. Anyukák azzal is elkényeztethetik a gyermeküket, ha nem engedik, hogy az egész család javáért tegyenek erőfeszítéseket, inkább azt hangsúlyozzák, hogy összpontosítsanak a saját személyes sikereikre és érdekeikre. Bár első látásra az ilyen magatartás hitelesnek tűnhet, ám ha abból indulunk ki, hogy mindenkinek tekintettel kell lennie másokra, láthatjuk, hogy mekkora kárt okoznak ezzel. Tudjuk azt is, hogy sokszor könnyebben tudunk egyedül haladni a munkánkkal, mint engedni, hogy gyermekeink segítsenek benne. Ha viszont átvesszük tőlük a feladataikat, gyakorlatilag megakadályozzuk őket abban, hogy gyakorolhassák a nagylelkűséget.

Van a nagylelkűségnek egy további területe: a megbocsátás. A megbocsátás nem jelenti a mások okozta bántások lekicsinylését, még csak naivitást sem, hanem egyszerűen annak az elismerését, hogy másoknak szükségük van a szeretetünkre, a sérelmünk nagylelkű elengedésére, függetlenül attól, hogy mit vétettek ellenünk. Arra kell törekednünk, hogy mások megtapasztalják, nem utasítjuk el őket azért, amit cselekedtek, illetve hiszünk abban, hogy képesek jó irányban változni.

A nagylelkűség indítékai

A nagylelkű cselekedetekhez megfelelő indíttatásra van szükség, amelyet értelmünkkel és akaratunkkal ismerhetünk fel.

Nem beszélhetünk nagylelkűségről, ha csak azok javát szolgáljuk, akiket kedvelünk. Nagyon fontos a prioritások helyes felállítása, s ezáltal azok segítése, akiknek erre leginkább szükségük van. Ebből természetesen következik az, hogy az ilyesfajta hozzáállás nem várható el egy kisgyermektől. Neki azt kell megtanulnia, hogy igyekeznie kell a szerettei kedvében járnia, hiszen a nagylelkűség egyik alapvető mozgatórugója, ha látjuk a másik embernél a pozitív reakciót. Ha a szülők derűvel fogadják, illetve szavakban is kifejezik a hálájukat a gyermekük igyekezetéért, ezzel további nagylelkű cselekedetekre ösztönzik.

A nagylelkűség hamis megnyilvánulásai azok, amelyek jutalom ellenében történnek. Egy kisgyermeknél ugyanakkor még természetes, hogy annak tudatában adja kölcsön egy társának a játékát, hogy egy későbbi pillanatban joggal követelhet tőle valamit cserébe. Életkorában adódóan ennyit képes nyújtani. Próbáljunk azonban egyre több olyan helyzetet teremteni, amely lehetőséget kínál valamilyen nagylelkű cselekedetre, anélkül, hogy a tökéletes indítékra törekednénk. Ezek által megtanulnak adni, kölcsönadni, megbocsátani.

A szülői példa itt is sokat segíthet, amennyiben a családban is törekszenek kialakítani az együttműködés és a kölcsönös segítségnyújtás légkörét. Ezért is fontos, hogy a gyerekeknek legyen saját otthoni feladatuk. Fontos, hogy megtanulják, hogy a tárgyaknak értékük van (a játékoknak, a pénznek), hogy adni jó, hogy az időnkkel is nagylelkűnek kell lennünk.

Mások szükségletei

Vigyáznunk kell arra, hogy az igazi nagylelkűségnek nem célja mások szeszélyeinek a kielégítése. Olyan szolgálatkészségről van szó, amely okos döntések során mindig a másik javát keresi és valósítja meg. Ehhez tisztán kell látnunk a saját helyzetünket és a másik ember szükségleteit, segítve őt ezek felismerésében. Ekkor tudunk igazán javára lenni.

Adni

Nem eshetünk bele a felszínes adakozás rutinjába. Egy-egy nagylelkűnek szánt cselekedet nem válik tartós erénnyé, ha nem gyökerezik abban a szilárd meggyőződésben, hogy másoknak joguk van a segítségünkre és szolgálatunkra. Ebből adódóan amire törekednünk kellene, az a feltétel nélküli cselekedet: az önátadás.